Akik nem ismerik a macskákat azt állitják, hogy nem is lehet a pofájukon látni, hogy mit gondolnak. Jókat szoktam mosolyogni az okoskodókon, hiszen éppen az a legszebb bennük, hogy olyan érdekes grimaszokat vágnak, mint mi.
Tegnap este a szokásos macskaetetés adott okot a féktelen kacajra:
Vettem egy nagyon olcsó halas konzervet, amikor kinyitottam még nem gyanakodtam, hogy baj lesz, bár a szaga kicsit csipte a szemem.
Kiraktam a tányérokba, leraktam a macskák elé, kedven anyamacskám miután beleszagolt felnézett rém, hogy "mi ez a szar?". Ment tovább a másik két tita tányérjához, reménykedve, hogy abban más van. Szaglászás, rámnézés "Te szórakozol velem?" következett. A harmadik tányérnál már kiváncsian figyeltem mi lesz a reakció: szaglászás, farkinca fel, sértődött kivonulás a konyhából de még visszanézett, hogy "Mész te a p...ba!".
Nem viccelek. Ezt látni kell. Utána meg próbálhattam kiengesztelni őket egy másik fajta ennivalóval, amit "nagy kegyesen" megettek. Erre csak annyi volt a kedves hunyorgás helyett a reakció, hogy "kellett ez neked?"
Igazi kis agitátorok.
Gyerekkorom kedvenc filmje. 1953-ban készült, egy édes szerelmes-zenés film, amikor Lili egy szegény lány a cirkuszban beleszeret egy bűvészbe, aki csak játszik vele. Sétái közben egyre szorosabb barátságok köt a vele beszélgető és éneklő bábúkba, amikről egy idő után azt hiszi valódiak. A férfi, aki a bábokat mozgatja egy megkeseredett, sérült táncos, aki beleszeret Lilibe, de Lili őt csak "Mérges embernek" látja. A mese persze happy enddel végződik, a bábúk tényleg életre kelnek és a két főszereplő szerelme is beteljesedik.
