Hazafelé a munkából törtem a fejem erősen, hogy mit is jelent magányosnak lenni:
Hiszen együtt lehetünk valakivel, szerelmesen, mégis olyan egyedül, mint az ujjunk, illetve lehetünk egyedül, de mégsem magányosan. Átélni azt, amikor ott vagy valakivel egy szobában és azt szeretnéd, hogy máshol légy, másokkal, mást csinálva. Fura érzés, kész skizofrénia. Ebbe majdnem belerokkantam én is. Hiszen azért, hogy a szeretett társsal legyek feladtam majdnem mindent, amit szerettem, akiket szerettem.
Viszont itt van a dolgok fonákja is, lehet nincs melletted egy társ, de vannak barátaid, akikkel mész ide-oda, moziba, strandra, szinházba. Órákon át lehet ücsörögni és beszélgetni, röhögni, anekdotázni. Fényképeket nézegetni, együtt enni, inni, szivatni a másikat. Ahogy irtam valamikor régebben, hiányzik a test, amihez hozzágömbölyödhetek, vagy a kéz, ami simogat, vagy átölel.
De egy barát is megteheti mindezt és ki tudja talán pont ő ....
