Egy futás, egy végtelen és kimeritő tánc ez az egész. A szerelemről beszélünk, arról az érzésről, ami egy laza elmebajhoz is hasonlitható.
A lényeg, hogy hagyjuk, hogy sodorjon az ár, az élet ritmusa. Forgunk, kapaszkodunk, összebújunk, simulunk, eltaszitunk a bennünk szóló dallamra. A derby is erről szól. Egy táncverseny, ahol a tét óriási, a küzdelem kemény de a nyeremény a végén mindenért kárpótol. De csak együtt lehet. Egymást támogatjuk töretlenül, együtt küzdünk, ha gond van segitünk, ha letörtek, fáradtak vagyunk akkor buzditunk, ha sikerül egy egy pihenőig eljutni örülünk. Együtt. Párban.
De mi van akkor, ha ez már nem megy igy? Ha partnerünk elesik, ha leér a térde, ha megsérül, ha kimerül, ha már nincs erőnk és lehetőségünk támogatni, tartani (mert bár keménynek látszunk mi is szenvedünk és gyengülülnk, fáradunk) ? Vagy csak egyszerűen feladja és elmegy. Akkor elengedjük és veszitünk. Akkor már nem nyerhetün, hiszen a verseny vagy játék szigorú szabályait megszegtük. Kizárnak minket. Nem megy tovább, még akkor sem, ha az egyik még küzdene, tenne érte... A lovasderbyben a végtelenségig kimerült lovaknak egy lövéssel megkegyelmeztek. Itt nem lehet ilyen egyszerűen megoldani a helyzetet.
Elszakadunk egymástól, de talán nem örökre. Talán egy újabb tánc összehoz majd minket. Ki tudja mikor? És ki tudja mennyi időre? Addigra talán mások leszünk, máshol leszünk, másképp érzünk és látjuk egymást és a világot magunk körül.
Majd meglátjuk. To be continued...
