Picit az előző gondolataim folytatása. De más aspektusból.
Van egy neves pszichiáter, aki nem rég irt egy könyvet. Rólunk, a "gyengébbik" nemről. Hogy kik vagyunk mi és hogyan találjuk mindezt meg önmagunkban. Vagyis az önbecsülésünket és az egyéniségünket. Azt a jót, amitől különbözőek vagyunk.
Én is azok közé tartoztam, akik azt hitték, hogy azért mert úgy néz ki ahogy ill. úgy gondolkozik ahogy, az gáz. Mivel nem illik bele a "masszába". Az önbizalmam ezért is a béka feneke alatt volt. Aztán jött a munka, amiben megtaláltam azt, amiben jó vagyok és élvezem is és rájöttem, hogy én is érek valamit. A befektetett idő és energia meghozta a gyümölcsét, ami lassan be is érik.
Azt mondják rám, naiv vagyok, túl jó és túl érzékeny. Igen. Érzékeny vagyok a szépre, a művészetre, a kedvességre, az ártatlanságra... Naiv? Már talán nem annyira. Hiszek abban, hogy nem minden ember számitó. ( régen hittem abban, hogy minden emberben van valami jó- picit más igy, nem?) Tudom azt, hogy képes vagyok megvalósitani a céljaimat, de ehhez le kell győznöm a lustaságomat, a félénkségemet. Olyan reális célokat állitok fel magam elé, amiről tudom, hogy képes vagyok megcsinálni. Már nem kell "rugdosni", hogy belekezdjek valamibe és azt végig is csináljam. Mert magamért teszem.
Azt is tudom, hogy a jót tett helyébe nem várhatok mindig viszonzást, de azt tudom, hogy az adott szeretetet visszakapja az ember. Lehet nem ugyanolyan formában, de szeretni érdemes. Ebben nagyon hiszek. A barátaim mindig bebizonyitják ezt nekem.
Viszont azt is megtanultam, hogy néha saját magamat előtérbe kell helyeznem. Nem vethetem alá magam és az érzéseimet mások szeszélyének. Ha szükség van rám, mert inség van, akkor jó az a váll; ha meg minden sinen van, siker van, akkor pedig nincs is ránk szükség. "Terézanyu effektus" Régen hagytam, hogy igy kihasználjanak, de ma már nem kérek belőle. Tudom mennyit érek és tudom vannak, akik meg is becsülik ezt. Abban a kapcsolatban ( szerelem, barátság, család, munkatárs) épitik egymást az emberek és nem rombolnak. Akik meg csak próbálják ezt kihasználni a végén egyedül maradnak...
Ajánlom a könyvet, nem csak nőknek hanem férfiaknak is. Nem kell az irót szeretni ( elég tenyérbemászó figura) de azt amit ir érdemes végig gondolni. Lassan érik majd be a lényeg, a magvas gondolatok, nehéz olvasmány és kötelezően újraolvasmány! Nem használati utasitás a nőkhöz, hiszen nem használati tárgyak vagyunk. Egy kulcs ahhoz, hogy megértsük, hogy miért vagyik mind a két nem másra és mégis ugyanarra.
