Késő van már, aludnom kéne,
De kint vihar tombol, villámlik s én félek.
Lehunyom a szemem, hátha úgy könnyebb
De a villanó fény ontja a szellemeket.
Csukott szememen át filmkockánkét
A villámokkal együtt fel-felvillan egy-két kép.
Arcok, mosolyok, pár kedves emlék,
Melyeknek örülök, kisérjenek csak, örökké.
Dörög is, hiszen mi más követi a cikázó árnyakat.
Lelkemet rázza meg, s a takaró alatt kuksolok
Számolok: egy, kettő, három, négy...
Lassan a vihar kiteljesedve a fejem fölé ér.
Egyedül vagyok most és ilyenkor a magány,
Nem hagy egyedül, a mellkasomra száll:
Kinyujtanám kezem, a megnyugvást keresve
De ma este csak papirral és tollal kell beérjem.
Hogy leirjam: a félelmünket legyőzhetjük ám,
Úgy, hogy kiirjuk félszünket rimek dallamán.
A magány pedig tán nem is egy létező szellem
Mert azok jutnak eszembe, kiket szerettem és szerettek.
Faragja az éj rimeit, sutákat vagy jobbakat,
S lassan a viharfelhő is messzebb riogat.
Halkul a dörgés, csak az esőcseppek kopognak,
Itt az alvás ideje, jer álom, hozz nyugalmat !
